Növények felépítése: egyszikű és kétszikű növények

Az egyszikűek (Liliopsida, Monocotyledonopsida, Monocotyledonae), az APG III-rendszer szerint monocots, a növények országának (Plantae), a zárvatermők törzsének (Magnoliophyta) egyik osztálya.

Az egyszikűek egyetlen olyan közös tulajdonsága, amit minden csoport megtartott és csak rájuk jellemző az, hogy egy sziklevéllel csíráznak (egyesek szerint a jamszgyökérvirágúak (Dioscoreales) némelyikének két sziklevele van, de ez még nem bizonyított).

Az egyéb, rájuk általánosan jellemző tulajdonságok a kétszikűek egyes taxonjainál is jelentkeznek. Így például:

• szórt edénynyalábok a Nymphaeales-nél,
• mellékgyökerek a borsféléknél,
• hármas alapszámú virág, két lepelkör, monoszulkát pollen a többi őslágyszárúban (tehát ezek a sajátosságok az ősi kétszikűektől származnak).

Ezzel egy időben az egyszikűek egyes csoportjaikban nincsenek meg a csoport nagy többségére jellemző tulajdonságok: a kontyvirágfélék párhuzamostól eltérő levélerezete például a környezethez alkalmazkodás eredményeként fellépő visszafordulás.

A kétszikűek (Magnoliopsida, v. Dicotyledoneae) a hagyományos rendszerezés szerint a növények egy osztálya. Az egyszikűekkel együtt alkotják a zárvatermők törzsét. A legidősebb zárvatermők kétszikűek voltak.

Két, egymással szemben álló sziklevéllel csíráznak – ezeknek a tápanyag raktározásában van fontos szerepük. A kétszikűek sziklevele csírázáskor a talajból kiemelkedik, mert a fejlődő fiatal szár felemeli az első lombleveleket és a még le nem száradt szikleveleket is (ún. föld felett csírázás), ellentétben az egyszikűek sziklevelével, amely a talajban marad, és nem kerül a felszín fölé (ún. földben vagy föld alatt csírázás). A sziklevelek között helyezkedik el a rügyecske, amiből a hajtás fejlődik ki, valamint a gyököcske, amiből a főgyökér. Ez utóbbi gyakran elágazik, oldalgyökereket fejleszt. A levelekben az erek felépítése hasonló, vagyis egy főér ágazik el több oldalérre. Gázcserenyílásaik a levelek fonákján vannak.

Száruk elágazó fás vagy lágy. Szállítónyalábjaik szabályos körben helyezkednek el.

A virágtakaró a legtöbbször kettős: csészéből és pártából áll (amikor ezek nem különülnek el, akkor lepelnek nevezzük). A virágtagok száma 4 vagy 5 (ez alól kivételek például az ősi bélyegeket hordozó liliomfák).

A fenyők, a tuják, a boróka és még sok más növény a nyitvatermők közé tartozik, ezek a növények nem egy és nem kettő, hanem sok sziklevéllel rendelkeznek.

A legidősebb fák a kelet-kaliforniai Fehér Hegyekben élő simatűjű szálkásfenyők között találhatóak. Egyikük, a Matuzsálem-fa 4844 éves korával a ma ismert legidősebb élőlény. A fa életkorát egy vékony szondával állapították meg, melyet befúrtak a fa törzsének közepéig, majd a közepéből kihúzott ceruzavékonyságú hengeren megszámolták az évgyűrűket. Ettől az eljárástól nem károsodik a növény, mert a fenyőgyanta hamar eltömíti a lyukat.

A zab gyökérszövedékét, ha szétbogozva egymás mellé helyeznénk egyvonalban, hossza meghaladná a 600 kilométert. Mit gondolsz, miért szükséges ez a hatalmas gyökérzet?

A húsevő növények, mint a harmatfű, a kancsókák, a Vénusz-légycsapója általában olyan helyeken nőnek, ahol a talajban kevés a nitrogén. Ezt az állatokból pótolják, míg a többi tápanyagot a többi növényhez hasonlóan, a fotoszintézissel biztosítják.

Vannak olyan növények, melyek nem tartalmaznak semennyi zöld színanyagot, így nem is képesek a fény segítségével tápanyagaik előállítására. Ezek a növények mind paraziták, más növények tápanyagát szívják el. Ilyenek a hazánkban is élő aranka fajok, a szádorok, a vicsorgó vagy a madárfészekkosbor.